2019. november 10., vasárnap

Pál Utcai Fiúk!




Fenn a csúcson, lenn a völgyben      
Kinn a fényben, bent a ködben
Kemény gyémánt, puha vatta
Nem aludtam három napja

Színét váltja több alakban
Tükröződik gondolatban
Egy elvarázsolt pillanatban
Összeáll és tiszta lesz a kép

Pörgess! Pörgök! Ördög forgass
Körbe-körbe hát!
Rajzolj holdat! Szárnyas angyalt,
Küldj a Földre át!

És a holtak feltámadtak
Fel hétszer kelt a nap
És a gyengék győztek végül
Hetedszerre megtaláltalak

És kettévált a tenger
Egy angyal trombitált
Ott álltál a másik parton
S már elhittem, hogy nincsenek csodák.

Anya után öt évvel

Vasárnapot álmodtam
kalács pihent az alkóvban
szép szavak úsztak
fehérre festett tányérban

kék ibolya
levendula
őszi rózsa
fenyő illata
számolom az éveket
a nélküled tényeket
 
ki a hibás
apa
te vagy én
vagy Isten
ki a földről túl korán vitt el
ha vasárnapra ébredve
kanalam
kalácsom nem találom
és éhen marad utánad
a vasárnap délutánom.

2019. október 31., csütörtök

"Ami nincs az már nem is (volt) vonz"


Hosszú távú riadalom

Szürke az ég
szürke az ég
támad a szél
fekete az ég
fekete az ég
egyetlenegy
gyertya sem él.

Távolodás

Már nem látom
mennyire vagy távol
talán az Óperencián túl
ott ahol függöny mögé
bújik a sok halott 
csak hallom
ahogy átcsoszogsz a szobán
köhögsz egy kicsit
mert az jó
éjjel csoszogni
köhögni
fontos tennivaló
azt jelenti élsz még valahol
talán az Óperencián túl.


2019. október 3., csütörtök

Mi bajotok van nektek?

Reggel, együtt utaztam a HÉV-en egy 24 éves fiúval. Az életkorát később tudtam meg, a szemben lévő ülésre ült le, s, mint tudjuk ezek az üléssorok nem adnak nagy életteret, ha nem figyelsz összeér az unalom, a táska, a láb. A néhai szemkontaktus kikerülhetetlen.

Láttam őt, még előbb a parkolóból rohanvást, előttem gyalogolt, egyedül, verset szavalt. Hangosan. Próbáltam kihallgatni, meghallani, milyen szavakat mond, de a sietség nem engedte. Elraktároztam az élményt, klassz, ilyen is van, ilyet is láttam.

Teljesen meglepődtem, mikor lehuppan az ülésre. Érdekes- gondoltam. Pont rá gondoltam. Mi késztethette arra, hogy hangosan verseljen és vajon melyik vers volt. Biztos a kedvence.
Addig forszírozott  a tekintetével, amíg úgy döntött megszólíthat. Valami semmiséget mondott, amire válaszoltam. Így kezdődött.  A Blaháig elmesélte az életét. A történet hallgatása közben gyakran azt éreztem, hosszan ki kell néznem az ablakon vagy sűrű pislogással lepleztem a leplezendőt,  meg ne lássa a homályt a szememben. És valahogy, valamiért szégyelltem magam. Nem tudtam miért. Csak az a szörnyű érzés a torkomban, az. Tudjátok, olyan hányáskésztető.

Születésekor állami gondozásba került, egyetlen rokona sincs, illetve nem ismert. 18 éves kora óta egyik hontalan szállóról a másikba repítik.
Most, itt él Szentendrén. Állást kapott a gyorsétteremben. Örül. Lesz rendes fizetése, így majd tud spórolni és talán összegyűjt annyi pénzt, hogy befogadják olyasmi szállóba, ahol egyedül élhet a szobában. Ez a vágya. Ez a hely. 15eft/hó. És ez sok pénz. Enni is kell. Van némi megtakarított pénze, 80 ezer-, de képzeljem el, nagyon szeretne számítógépet-ragyog az arca-, igaz, ha megvásárolja nem marad semmi tartaléka. Tőlem kér tanácsot megvegye-e. Lebeszéltem. Azt hiszem sikerült.
Mesélt a szálló életéről. A szálló vezetőjéről. Imádja és tiszteli. Pótapa.
Bizakodva néz a jövő felé. Egyszer lent, egyszer fent, mondja és csillog a szeme. Tudja, érzi, rendbe jön az élete. Lesz élethely, lesz barátnő, lesz család.

A Blaha előtt feláll, vontatottan elbúcsúzik, látom nincs kedve menni, kéri, hogy gondoljak rá szeretettel. Gondolok, ha nem kérné akkor is gondolnék. A mellettem ülő férfi a számítógépén dolgozott az idáig úton. Munka volt. Láttam. Pomázon röppent mellém. Végighallgatta a beszélgetést. Szerintem nem igazán tudott az elintézendőekre koncentrálni. A füle mellett duruzsoltunk. Amikor leszáll a fiú a férfi rám néz és ugyanazt a homályt látom a szemében amilyen az enyém.

Mi bajotok van nektek?
És mi bajom van nekem?

Semmi. Igaz?