Így van ez

 

"Keresem a biztost, innen nem mehetek messze el, kavarog egy kicsit minden, sok lesz ez a kérdőjel. Mindenki észben fürdik, hogy szúrtuk így ezt el? Korlátok, óceánok támaszthatnak-e újra fel? Figyelem a belső hangom, nem ezt diktálja, ébredj fel! Kertek alatt lapul minden bátor jellem, ez intő jel. S fordul a világ egyet, megrázza mégegyszer öreg hátát és az emberöltő nem bírja évekkel."

"Hol van a világ, amit szeretnénk, talán te látod onnan épp. Hol van a te hited, én eltenném, amíg elbírom, őrizném! Jönnek, mennek az újabb trendek, értékből csak mértékkel fogyasszunk, mert fogyasztóknak nem férhetne még több el. Megébred mély álmából a lélek, mert élnem kell, kivirágzik a föld és vétek lenne nem ölelni két kézzel!"

Milyen jó lenne

	Milyen jó lenne újra gyermeknek lenni út porából házat építeni maszatos kézzel  lekváros kenyeret enni kút hűvöséből dinnyét várni a kerti úton mezítláb  nagypapa cipője mellé állni semmin sírni könnyes szemmel kacagni pitypangból koszorút fonni anyám földig érő ruhájában hercegnőként járni tiszta szívvel hinni milyen jó lenne milyen jó lenne újra gyermeknek lenni gátlások nélkül hinni gátlások nélkül szeretni.

...

 

💓

Valami Tavasz

Olvad már szíve jéghideg világnak.
Szellő simítja szerető kézzel a tájat.
Nap csókolja arcát kerti virágnak.
Masnit köt a fény kislányok hajába.
Szökik a Tél szökik rongyos a ruhája.
  

Felénk lépked már a Tavasz

 

Te, mindenkit szeretsz

Oly sokat perlekedtem Istennel, hogy elérkezett az az idő amikor rám unt és megunt és már nem válaszolt a legapróbb kérdésre sem. Hát jó. Ne válaszolj. Jobb is így. Hallgatni arany. Könnyű neked, szép a ruhád,szép a világod és állandóan arany glória lebeg a fejed körül. Láttam.

Aztán egy semmilyen hétköznapi napon a postaládába színes kép érkezett, Isten fiát ábrázolta. Isten fia a szívét mutatta. Mit akarsz ezzel mondani? A hallgatásod ellenére mégis szeretsz? Te, mindenkit szeretsz. 

Kedves szavak

Már csak álmodunk, 

álmunkban mondatokat rajzolunk fényérzékeny papírtekercsek meztelen testére, 

kockánként pereg a szó, akár egy régi sokat használt diavetítő,  

fogaskerekei közé be-beragad a rongyosra nézett filmszalag, néha nyöszörög, néha nyekken egyet

s ez így van jól. Ők a sokszor kimondottak. Mert, vannak olyan szavak amiket sokszor kell kimondani.

De léteznek még. Ott állnak a sorban a láthatatlanok,  

ott lebegnek körülöttünk a le nem írhatóak, 

a túl szépek, a lélekgyógyítók, 

a pőre igazat megmondók és úgy teszünk mintha nem is léteznének,

pedig már rég leléptek képzeletdiavetítőnk filmszalagjáról és bennünk élnek,

kedves, szomorúan édes, fájón bódító ki nem mondható szavak,

vajon meddig lélegeznek még benned és bennem,

mikor jön el értük a halál, mikor jön el, amikor mind sutba vágható a lélekből kiradírozható. 

Talán holnap. Talán tegnap.