2013. november 9., szombat

Utcai leskelődés...

és a paneltömb hátsó lépcsőire
ahol csak hideg árnyékok járnak
félve leült csendesen a lépcsőszélre 
madzaggal derekára kötött kabátból
elővett egy száraz kenyérszelet felet
körülnézet majd mohón rágni kezdte
térdére terített egy kopott szalvétát
rárakta kinyitva a féltve őrzött könyvet
s ahogy olvasott lapról lapra lapozott
láttam örömbe hajló testtartásán
most eltűnt és megszűnt körülötte
ez a rideg hátsólépcsős szemetes világ
s boldoggá simultak arcán a ráncok.

2013. október 17., csütörtök

Nézd micsoda éj

Nézd hogy szuszog az éjszaka
gömbölyít álomfelhőket
szürke házak közé fest színes képeket,
egy vén padlás porpadlózatán
Van Gogh fel-alá járkál
szomorú szemét összehúzza
messze a távolba néz
koszlott pergő falra álmodja
Provence csillagos egét,
betekint az ablakon a Hold,
kíváncsi arcát pókháló érinti

a festő kopott ecsetért nyúl
könnyeiből gyöngyöket tesz
a pókháló szálára,
kétkedve hümmög
hangosan felteszi a kérdést,
vajon ki varázsolja el az éjszakákat,
valaki, vagy magamnak én

cserepeken sétálnak a csillagok.
(2009)

2013. június 13., csütörtök

Álomtalan álmok

Lágyan ringat
tenger mélye
kábul zsibbad
a tudni nem akarás
kopik a tiltakozás
tükrök szelleme
vidáman ébred
ágyam szélén
puhán lépked
valamit mond
fejemen takaró
nem nem értem
jajdul a csend
kesztyűs kézzel
értem nyúl a bánat
nincs menekvés
hajnal háromig
mellettem marad
szeret kedvére.

(Anyám halálát követő éjszakákról szól!! )

2013. január 1., kedd

Csak egyetlen egy nap lenne

Csak egyetlen egy nap lenne,
mikor semmit sem számít
ki vagy te,
ki vagyok én,
hova és minek születtünk,
csak úgy,
minden indok nélkül
feküdhetnék melléd,
becsukná szemét a tegnap
és a holnap sem várna
állandóan a küszöbre állva

figyelném a szád,
mint fűzi egymásba a szavakat,
csodálkoznék miképp válik
többsoros gyöngysor belőle,
talán az enyém lehetne


nézném a csendet,
ahogy a párnára lágyan lehull

s az első sóhajra 
finom odaadással 
szertefoszlik

de tudom ez is
egy olyan illúzióba mártott ábránd,

mint mikor tavasz végén azt hiszem
a mézillatú fehér virág
örökké ott marad a hársfán
s nem jön el a pillanat,
ahogy szirmaival csipkét hímez

fűszálak közt rejtőzködő föld 
elmúlást váró arcára

milyen jó volna,
ha Isten engedélyt adna
a vasárnapi vasárnapra,
hiszen erre vágyik a lélek
s ő küldte a vágyat
üljön szorosan melléje.


(2010)