s mint láthatatlan szellő
fényképre illő őszi délután,
álomtól bágyadt falevelek
festenek szeme mélyére
rőt színű tüzeket
a Duna parti sétaúton
könnyed kézzel
hajamba puhán belekócol
torkomon akad a szó
s mint lassuló körhinta
megáll körülöttem a világ,
levegőt sem vesz a táj
pedig minden padra leültem
mi az út szélén áll,
óarany keretbe feszített
mondatokat fogalmaztam
mit mondjak majd,
ha szembe jön velem
mit mondjak majd,
megértse végre
mennyire szeretem,
mennyire szeretem,
mikor gyengéden
ráhajol lelkemre.