És még el is gondolkodtam pár másodpercig, kik lehetnek és milyenek lehetnek a lekvárkártevők.
Létezik valami bogárféle, ami kiszurkálja a celofánt. Bárhogy koncentráltam nem jutott eszembe mi a név.
Hm. Penészes lesz. Penészkártevő. Nem jó, a penészt le lehet szedni a lekvár tetejéről.
Minimális a veszteség.
A dilemma végén eszembe jutott a nagyapám, aki állandóan nagykanállal járkált a frissen kifőzött baracklekvárral telezsúfolt stelázsi polcai felé. Nagymama, harcias beállítottsággal, fehér kötényt kötve derekára, óriási főzőkanállal kezében fenyegető szemvillanásokkal követte.
Sándooor, ráütök a kezére, ha megmeri tenni, ismétlőmondattal felvértezve védte, ami még védhető volt. Mert, ha levegőt kap a lekvár akkor már az egész üveggel meg kell enni. Ez a szabály. Eggyel kevesebb marad télire. Tehát, nagyapám lekvárkártevő tevékenységet űzött. Ó, milyen finom volt az elcsent friss sárgabarack lekvár! Jobb, mint bármelyik csokoládé.
Szerintem sokkal elegánsabb korszak volt az amikor a házastársak magázódtak. Nem lehetett ilyesmiket mondani, maga nem normális, maga hüle, maga idióta, rosszul hangzott volna a mondat.
Tegeződve simán ki lehet mondani. Kibukik a szájból. Igaz? A házaspárok magázódásban ott van, ( volt) ott él, ( élt) szinte odaragasztva, bebetonozva a kölcsönös tisztelet megadása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése