Reggel, együtt utaztam a HÉV-en egy 24 éves fiúval. Az életkorát később tudtam meg, a szemben lévő ülésre ült le, s, mint tudjuk ezek az üléssorok nem adnak nagy életteret, ha nem figyelsz összeér az unalom, a táska, a láb. A néhai szemkontaktus kikerülhetetlen.
Láttam őt, még előbb a parkolóból rohanvást, előttem gyalogolt, egyedül, verset szavalt. Hangosan. Próbáltam kihallgatni, meghallani, milyen szavakat mond, de a sietség nem engedte. Elraktároztam az élményt, klassz, ilyen is van, ilyet is láttam.
Teljesen meglepődtem, mikor lehuppan az ülésre. Érdekes- gondoltam. Pont rá gondoltam. Mi késztethette arra, hogy hangosan verseljen és vajon melyik vers volt. Biztos a kedvence.
Addig forszírozott a tekintetével, amíg úgy döntött megszólíthat. Valami semmiséget mondott, amire válaszoltam. Így kezdődött. A Blaháig elmesélte az életét. A történet hallgatása közben gyakran azt éreztem, hosszan ki kell néznem az ablakon vagy sűrű pislogással lepleztem a leplezendőt, meg ne lássa a homályt a szememben. És valahogy, valamiért szégyelltem magam. Nem tudtam miért. Csak az a szörnyű érzés a torkomban, az. Tudjátok, olyan hányáskésztető.
Születésekor állami gondozásba került, egyetlen rokona sincs, illetve nem ismert. 18 éves kora óta egyik hontalan szállóról a másikba repítik.
Most, itt él Szentendrén. Állást kapott a gyorsétteremben. Örül. Lesz rendes fizetése, így majd tud spórolni és talán összegyűjt annyi pénzt, hogy befogadják olyasmi szállóba, ahol egyedül élhet a szobában. Ez a vágya. Ez a hely. 15eft/hó. És ez sok pénz. Enni is kell. Van némi megtakarított pénze, 80 ezer-, de képzeljem el, nagyon szeretne számítógépet-ragyog az arca-, igaz, ha megvásárolja nem marad semmi tartaléka. Tőlem kér tanácsot megvegye-e. Lebeszéltem. Azt hiszem sikerült.
Mesélt a szálló életéről. A szálló vezetőjéről. Imádja és tiszteli. Pótapa.
Bizakodva néz a jövő felé. Egyszer lent, egyszer fent, mondja és csillog a szeme. Tudja, érzi, rendbe jön az élete. Lesz élethely, lesz barátnő, lesz család.
A Blaha előtt feláll, vontatottan elbúcsúzik, látom nincs kedve menni, kéri, hogy gondoljak rá szeretettel. Gondolok, ha nem kérné akkor is gondolnék. A mellettem ülő férfi a számítógépén dolgozott az idáig úton. Munka volt. Láttam. Pomázon röppent mellém. Végighallgatta a beszélgetést. Szerintem nem igazán tudott az elintézendőekre koncentrálni. A füle mellett duruzsoltunk. Amikor leszáll a fiú a férfi rám néz és ugyanazt a homályt látom a szemében amilyen az enyém.
Mi bajotok van nektek?
És mi bajom van nekem?
Semmi. Igaz?
