Majdnem lakótárs

Gyerek a spájzból kilépve.
- Jesszusom, egy nagy molylepke van a spájzban.  Itt röpköd. Be fog telepedni a liszteszacskóba, a      tésztákhoz, a bontott rizsbe és gyermekei lesznek. Sok. ( Riadt.)
- Itt a spré, öld meg, én nem fogom megölni. ( Némi tétovázás után, mivel elképzeltem a molylepke gyermekeit a rizsszemek közt hancúrozni.)
- Én sem.  Közli borzongva s közben tanácstalanul néz rám, mit csináljunk, mert nem mozdulok. 

Így kapott esélyt a molylepke a költözésre, mert, nem akartunk halált okozó tevékenységet cselekedni. Ma kerestem, égen-földön, polcokon, zacskókban, sarkokban, a tavalyról megőrzött lampionokban, nem találtam, lehet kiköltözött a szellőzőn vagy kisurrant, amikor beléptem s észre sem vettem. Nem nyaggatnak, nem zavarnak, nincs itt semmi izgalmas gondolta és továbbröppent.
Lám, lám az univerzum elsimítja, helyére teszi a dolgokat, nélkülem is, meg sem kell mozdulnom, ezt meg én gondoltam.  

Szeretettel

Szégyeljétek magatok milyenek vagytok, ilyenek

Szégyeljétek, ti akik arról beszélgettek, hogy titeket felsőbbrendű lényeket mennyire zavar a HÉV-nél alvó hontalan. Igaz, igaz a virágoskert szélén alszik. Mily felháborító. Borosüveg van mellette. Szörnyű. " Szúrja a szemem." Csukd be!
Tudjátok mit? Örüljetek annak, hogy ti vagy a családotokból valaki nem kényszerül ilyen életre. Persze, persze az élet kiszámíthatatlan. Ki tudja, mit hoz még a jövőd?

Ma esti édes élet

Sanyi, gyere, nézd - eltoltuk megint.

Éjszakai járat

Azt hinnénk az éjszaka utolsó részében a hajnal megérkezése előtt nem történik semmi. Azt hihetnénk, a rendőrökön és a benzinkutasokon kívül mindenki alszik. Pedig nem. Ó, az élet árnyékos oldalán lévők nem alhatnak. Éjszakai járattal utaznak.

Az éjszaki járat elnyújtózva, lustán vár ránk a megálló ragacsos sötétjében. Tátva a szája. Gyertek. Mondja. Ásít. Nagyot. Az ásításból kilép majd visszalép a buszsofőr, idős, szuszog, laposan néz, látszik rajta elege van, mégis ő az éjszakai járat. Nézem. Sorsunk a kezében. Kicsit félek. Nehogy elaludjon útközben. Még rábeszéli a busz. Feszt duruzsol a fülébe. Bármit mondhat. Elképzelem, ahogy felborulunk. Hosszú sárga élettelen test az út szélén. Remélem még nem unja az ide-oda gurulást.

Fellépek a jármű első  lépcsőjére és az jut eszembe, tényleg szükségem van erre? Erre a sötétben várakozó, éhes szájú, büdöset pöfögő, böfögő, mégis az életbe jelentősen besegítő éjszaki járatra. Bizonyára. Állapítom meg. Egyébként nem lennék itt. Pont ezen buszon. Jó reggelt köszönök az enyhén szundikáló utasoknak.  Hangosan. Ettől felébrednek, rezzennek. Fakó arcok ölelését érzem az arcomon. Rebbenő, hálás visszaköszönések hangzanak. Szürke, fekete, szomorúbarna kabátok még egyet gyűrődve pislognak rám. Reményvesztett vagy féligseremény kipárolgások illatát érzem a levegőben. Rácsapódnak a kopott üléskárpitra, az anyag beszívja az emberi agy, a lélek által készített kesernyés esszenciát-ezzel táplálkozik. És izzadsággal, kiizzadott mindegymár reményvesztésekkel, a maradékot felböfögi és nyállal kevert vággyal a busz mennyezetére tapasztja. Jó lesz későbbre. A remízben.Tartalék.

Milyen ostoba az élet. Ezen a buszon mindenki megérdemelné a jobb és teljesebb életet. De nincs. A munkáltatók által kifacsart emberek, kifacsart testüket utaztatják az új robotnap felé vagy a robotéjszakából hazafelé. Istenem, milyen szomorú ez. Valahol, valamelyik tengerparton kellene sétálniuk, nagyokat kacagni, szeretni. Nem törődni a holnappal.
.
Álomszerű ez az egész, az éj, az utazás, semmi forgalom, átkúszunk Budapesten. Szép. Valahogy sokkal emberibb autók, emberek nélkül és még az első villamos sem indult el.
A hangosbemondó sorolja a megállókat, leszállnak, felszállnak. Mindenki köszön, elköszön.

Ahogy figyelem a várost, a villogó fényeket, eszembe jutsz, nem is sejted milyen közel vagy most hozzám. Próbálom kitalálni mit csinálsz. 4 óra. Éjjel négy. 
Nem is sejtheted, fakó, sápadt arcok, fásult pillantások ölelésében, itt ringatózom ezen a reményeket felfaló buszon,  közben karmikus szintek ellen lázadok, és rád gondolok.