Nem tudni

örüljek vagy ne, ha kisüt a nap, 

ha kisüt a nap támadnak a büdösbogarak,

sorba állanak a ház falán

a legelső a legjobb szemű a figyelő

s mikor ablak, ajtó nyitva marad

megfújja a láthatatlan trombitát

s befelé masírozik mind, ki, kint várt.  

Hosszú távú riadalom

Szürke az ég
szürke az ég
támad a szél
fekete az ég
fekete az ég
egyetlenegy
gyertya sem él.

Éjszakai járat

Azt hinnénk az éjszaka utolsó részében a hajnal megérkezése előtt nem történik semmi. Azt hihetnénk, a rendőrökön és a benzinkutasokon kívül mindenki alszik. Pedig nem. Ó, az élet árnyékos oldalán lévők nem alhatnak. Éjszakai járattal utaznak.

Az éjszaki járat elnyújtózva, lustán vár ránk a megálló ragacsos sötétjében. Tátva a szája. Gyertek. Mondja. Ásít. Nagyot. Az ásításból kilép majd visszalép a buszsofőr, idős, szuszog, laposan néz, látszik rajta elege van, mégis ő az éjszakai járat. Nézem. Sorsunk a kezében. Kicsit félek. Nehogy elaludjon útközben. Még rábeszéli a busz. Feszt duruzsol a fülébe. Bármit mondhat. Elképzelem, ahogy felborulunk. Hosszú sárga élettelen test az út szélén. Remélem még nem unja az ide-oda gurulást.

Fellépek a jármű első  lépcsőjére és az jut eszembe, tényleg szükségem van erre? Erre a sötétben várakozó, éhes szájú, büdöset pöfögő, böfögő, mégis az életbe jelentősen besegítő éjszaki járatra. Bizonyára. Állapítom meg. Egyébként nem lennék itt. Pont ezen buszon. Jó reggelt köszönök az enyhén szundikáló utasoknak.  Hangosan. Ettől felébrednek, rezzennek. Fakó arcok ölelését érzem az arcomon. Rebbenő, hálás visszaköszönések hangzanak. Szürke, fekete, szomorúbarna kabátok még egyet gyűrődve pislognak rám. Reményvesztett vagy féligseremény kipárolgások illatát érzem a levegőben. Rácsapódnak a kopott üléskárpitra, az anyag beszívja az emberi agy, a lélek által készített kesernyés esszenciát-ezzel táplálkozik. És izzadsággal, kiizzadott mindegymár reményvesztésekkel, a maradékot felböfögi és nyállal kevert vággyal a busz mennyezetére tapasztja. Jó lesz későbbre. A remízben.Tartalék.

Milyen ostoba az élet. Ezen a buszon mindenki megérdemelné a jobb és teljesebb életet. De nincs. A munkáltatók által kifacsart emberek, kifacsart testüket utaztatják az új robotnap felé vagy a robotéjszakából hazafelé. Istenem, milyen szomorú ez. Valahol, valamelyik tengerparton kellene sétálniuk, nagyokat kacagni, szeretni. Nem törődni a holnappal.
.
Álomszerű ez az egész, az éj, az utazás, semmi forgalom, átkúszunk Budapesten. Szép. Valahogy sokkal emberibb autók, emberek nélkül és még az első villamos sem indult el.
A hangosbemondó sorolja a megállókat, leszállnak, felszállnak. Mindenki köszön, elköszön.

Ahogy figyelem a várost, a villogó fényeket, eszembe jutsz, nem is sejted milyen közel vagy most hozzám. Próbálom kitalálni mit csinálsz. 4 óra. Éjjel négy. 
Nem is sejtheted, fakó, sápadt arcok, fásult pillantások ölelésében, itt ringatózom ezen a reményeket felfaló buszon,  közben karmikus szintek ellen lázadok, és rád gondolok.