Már csak álmodunk,
álmunkban mondatokat rajzolunk fényérzékeny papírtekercsek meztelen testére,
kockánként pereg a szó, akár egy régi sokat használt diavetítő,
fogaskerekei közé be-beragad a rongyosra nézett filmszalag, néha nyöszörög, néha nyekken egyet
s ez így van jól. Ők a sokszor kimondottak. Mert, vannak olyan szavak amiket sokszor kell kimondani.
De léteznek még. Ott állnak a sorban a láthatatlanok,
ott lebegnek körülöttünk a le nem írhatóak,
a túl szépek, a lélekgyógyítók,
a pőre igazat megmondók és úgy teszünk mintha nem is léteznének,
pedig már rég leléptek képzeletdiavetítőnk filmszalagjáról és bennünk élnek,
kedves, szomorúan édes, fájón bódító ki nem mondható szavak,
vajon meddig lélegeznek még benned és bennem,
mikor jön el értük a halál, mikor jön el, amikor mind sutba vágható a lélekből kiradírozható.
Talán holnap. Talán tegnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése