" hogy el ne törjön az idő egymagában"

Meddig vagyunk emlékek?

Mikor az emlékezés csarnokai lassú félszeg komótossággal összeomlanak, vajon megmarad-e utánunk egy szín, egy illat mely megállásra, töprengésre készteti a felejtőt. Erdei utak kapaszkodóin egyetlenegy mélyen rejtőző lábnyom, ha az időesőverte szétmálló falmaradékok maradék nélkül beolvadnak majd a földbe.

A géntérkép spiráljában elbújva, meddig létezhetünk. Létezünk-e majd így, ugyanígy.

Vagy ránk rakodnak újabb és újabb gének s eltűnünk onnan is, nem hasonlít majd ránk már senki. Véletlenül nem lép majd úgy, ahogy én lépek és véletlenül nem gondolja azt, amit én gondolok.

Megszűnnek létezni a véletlenek. 

A szeretet a szerelem a barátság újraismétlődésében ott leszünk-e? Ki leszek én és ki leszel te.

Az ebben a helyzetben, ezen a helyen voltam már valamikor érzés megremegteti majd a lelket, lúdbőr borítja be a testet, megborzong a táj s a tájban az ember. Tágranyílt szemmel vacog a lélek. Emlék, fontos emlék lehet mely ennyire  érintős. Honnan érkezett? Mi táplálta? És hogy tényleg mire kellene emlékezni az nem egyértelmű.

Mikor jön el ez az idő és honnan fogjuk tudni, megérkezett. A valamilyen valaminek lassú leszakadása, elmorzsolódása mennyire fog fájni? Talán észre sem vesszük. Tökéletesen eltűnünk. Ringunk majd valahol, egy színtelen vizű tavon és akár akarjuk akár nem, szép lassan elmosódnak az emlékek.