Didereg az alkony
mint tompa grafitceruzát
szürke magányt hegyeznek a templomtornyok
hullik a felhőforgács
Van Gogh megirigyelné
ahogy a csillagokra feszül az éj
hogy lehet ilyen hideg
mégis puha a fény
fáznak a fák
ágaikat összehúzzák
fáznak a téren a szobrok
nem kacag egyik sem már
felébrednek nyári álmukból
az előre megfontolt szándékkal telepített
rideg lelki mágnescsapdák
hova menekülhetnénk (?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése