Az ember az evolúció csúcsán állva, nagy odaadással, gondos, rafináltan simogató kezekkel, mosolyogva szereti elvetni a konkolyt. Igen. Igaz. Az állatok nem tudnak vagy nem akarnak konkolyt vetni.
Ismerjük a konkolyvetőket, bárki lehet, férfi, nő, az életkor nem számít. Tehát, Bárki-hívjuk így-általában nagyon kedves, sőt, zavaróan kedves a kívülről szemlélőnek. Hozzád hajol, beleliheg az aurádba, komoly, mindentudó pillantással a szemedbe néz, halkan suttog az arcodba, hisz titkot ad át neked. Mily nagylelkű megtiszteltetés! Gondolhatnád.
De, te csak bámulod. Most mifene van? Szöknél előle. Nem tudsz. Tapad. Követ. Követ, amíg elmondhatja amit akar. Hamarább szabadulsz, ha hagyod.
Aztán továbblép s tovább szórja a befogadni kész lelkekre a magokat. Reménykedik a szárba szökkenésen. Távolról leselkedik. Izgatottan várja a virágzást, mely méregillatával megöli a kiszemeltet.
Végülis nem ítélhetjük el ezen hobbija miatt. Bárki, nem hazudik. Az csúfos lebukás lenne. Csak sejtet.
És, ha elmarad a virágzás? Nem baj. Pár nap, pár hét és megérkezik a következő vetési idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése