Elégedettség

Tibi, ábrándozva ballagott a belvárost körülölelő sétány furcsányszürke gyalogjáróján s "jutott eszembe szebbnél szebb gondolat". Eszébe. 

 

Mi ez a szín?Ez járdaszín?  Ilyen nem is létezik. Nem. De, mégis ilyen amilyen. Á, hülyeség. Minek ezen gondolkodni. Állapította meg és egy határozott mozdulattal arrébb rúgta cipője talpára kapaszkodó, valamikor, valaki által eldobott koszos papírzsebkendőt. Valami idióta dobhatta el. Mérgelődött.

Alaposan szemügyre vette a házakat. Az épületek előtt megállt kicsit, osztályozta az erkélyeket, az ablakok tisztaságát, a homlokzat díszítéseit. Szeretett úgy tenni- a járókelőnek pózolva-, mintha fontos ember lenne, fontos dolgokkal foglalkozva. 

1-10-ig húzta a képzeletbeli kockás papírjára a strigulákat. Kilenc és tíz egyszersem volt.

Az emberek kikerülték. Hivatal embere lehet. Aki, így viselkedik az csakis a munka miatt teszi.Vélték.

Emberünket jóleső érzés fogta el a ráirányuló elismerő pillantások bizarr, simogató érzésétől.

 

Az embereket kezdte tanulmányozni. Ez kövér, ez túl sovány, annak szégyentelenül rövid a szoknyája, koszos a haja, csúnya  a ruhája, ó és a cipők, a borzalmas, kopott cipők.  

Ebben az értékelésben sem született 5-pont feletti eredmény. 

Szörnyű ez az egész, szörnyű. Nyögött fel. Így kell élnem. Így. Ilyen városban, ilyen emberek közt.

Felsóhajtott, és elegánsan a földre dobta a kiüresedett hamburgeres papírzacskót. Nem jó semmire.Minek tartogatni. Körülnézett. Nem látta senki. Lelke megkönnyebbült. Feljebbhúzkodta lecsúszni készülő barna nadrágkorcát. Állandóan mocorog rajta a műszál, hol le, hol oldalra. Szörnyű.

Haza indult. Azon morfondírozott,  illene már megtisztítania lakásának üvegszemit. Egy éve nem mosta le. Hüm. Talán bírja még pár hónapig.